Egy átlagos délutánnak indult a kertben. Melegen sütött a nap, a levegőben nyirkos föld illata terjengett, és éppen egy virágágyást gyomláltam, amikor valami szokatlan dolog ragadta meg a figyelmemet – egy csoport apró, fehér, gyöngyházfényű golyó a földben szétszórva.
Először azt hittem, műanyagdarabkák, talán egy gyerekjáték gyöngyei, vagy fel nem oldódott műtrágyadarabok. De amikor letérdeltem és jobban megnéztem, rájöttem, hogy túl tökéletesek, túl simák, túl természetesek ahhoz, hogy ember alkotta őket.
A kíváncsiság győzött. Felvettem a kesztyűmet, és óvatosan megtapogattam a furcsa virágágyást. A kis golyók könnyen kiszabadultak. Puha tapintásúak voltak, kissé puhák, és szinte áttetszőek. Amikor finoman megnyomtam egyet az ujjaim között, úgy engedett, mint a zselé.
Hideg futott végig rajtam. Tojások, gondoltam. De milyenek?
Madarak? Rovarok? Valami rosszabb?
Felfedezés
Felkaptam párat, és bevittem őket, hogy a konyhai lámpa alatt megvizsgáljam őket. Vékony, tejszerű héjuk alatt halvány, sötét foltokat láttam, amelyek alig mozogtak. Kíváncsiságom nyugtalansággá változott.
Kinyitottam a laptopomat, és keresni kezdtem. Perceken belül megjelent a válasz – és a gyomrom összeszorult.
Csigapeték voltak.
Nem az ártalmatlan kerti csigák, amelyeket eső után láthatunk, hanem az a fajta, amelyik gyorsan szaporodik, leveleket, gyökereket és virágokat eszik, amíg egy egész kertet el nem pusztítanak. Egyes területeken az invazív csigafajokról ismert, hogy napok alatt elpusztítják a növényeket.
Ami még rosszabb, egyes trópusi csigák olyan parazitákat hordozhatnak, amelyek veszélyesek az emberre – így ezek a törékeny, gyöngyházfényű peték többet jelentettek, mint csupán kellemetlenséget; egészségügyi kockázatot jelentettek.
AKCIÓ
